A vizsgaidőszak áldatlan utóhatása, hogy még csak most készülök aludni, ráadásul úgy, hogy néhány óra múlva – egészen pontosan délután kettőtől – egy hosszabb lélegzetű partiba vagyok hivatalos, méghozzá, ahogy mondani szokás, egy really juicy one-ba. Mondhatni teljesen amatőr társaság, egyetlen eredményes és tehetséges, ám nem túl „képzett”, jómódú úrral, és néhány megrögzött szerencsejátékossal, akikről egyszer már sikerült egy jóleső adagot legombolni.

Katt a továbbra a folytatáshoz!

A második menet azonban több szempontból is érdekesnek ígérkezik. Egyrészt keveset fogok aludni, másrészt feltehetőleg némi alkohol is beül az asztalhoz, legalábbis ha hagyományteremtőnek értékeljük előző - számomra szerencsés kimenetelű – találkozónkat.

Az alkohol pedig érdekes kérdés a pókerben. Magyarárszágon biztosan. Tekintettel a hazai, „kulturálisan immanens” szeszesital-fogyasztási trendekre, nálunk nem túl meglepő látvány a spiccesen hívogató játékos. Ami azt illeti, én is igen gyakran bontok sört egy-egy parti közben, és ez – valljuk be – igenis befolyásolja a játékot. Nekem álalában pozitív irányba. (A kulcsszó persze itt is a mérték.)

Nincs meg bennem ugyanis az a Doyle Brunson könyvében(Super System), olyan szépen körülírt bátorság(courage), ami szükséges az eredményes pókerhez. Egyszerűen kockázatkerülő ember lévén, nagyon sokszor egy-egy komolyabb potnál nem vagyok képes bízni a saját „tudásomban”, és nem hozom meg azokat a döntéseket, amikről az agyam tudja, hogy helyesek lennének.

És itt érkeztünk el a lényeghez: a döntés. Tapasztalatom szerint sok jogász van a pókertárdsadalomban, úgyhogy ők, illetve akik még egyéb okból kifolyólag arra kényszerűltek, hogy rendszerelméleteket és kutyaütő behaviorista gondolkodók okosságait tanulmányozzák, érteni fogják, hogy miért ragadok le csak magánál a döntésnél, és miért szeretném ezt a maga összefüggéseiből kicsit kiragadva tanulmányozni, ezúttal tekintet nélkül minden egyébre.

A döntés forrásai ugyanis általános és tág értelemben, prima facie(utáljatok!) mi vagyunk. Kicsit szűkítve a kört, kettéoszthatjuk a döntés forrását az alany szempontjából, ha magát a döntéshozatali eljárást vizsgáljuk. Egy-egy adott emelés ugyanis csak látszólag dől el kizárólag a mi fejünkben. Senki nem képes tökéletesen alkalmazkodni egy asztalhoz és magához a játékhoz, és ennek függvényében meghozni a racionális döntést.

Mindenki csak a másik játékához tud viszonyolni és viszonítani. Továbbvive, a másik döntéseihez, akartnyilvánításaihoz, illetve azok egyéb megtetesüléseihez. Vagyis döntésünk alanyai mi vagyunk, meg a többi játékos, illetve – szintén szűkítve – a többi játékos döntései által kiváltott reakcióink, mint befolyásoló tényezők. Nem ragozom tovább, a lényeg, hogy a döntéseink forrásaiba ők is, és ezen az alapon mindenki és minden más is, ami ekkor kölcsönhatásba kerül valahogy a játékkal. Egyszóval az összes körülmény orientál. Mégis, a döntésünk alapvetően, a többi emberrel való konfrontációból ered.

A tudatmódosító szerek leépítik egyes tanult és tudatos problémakezelő  mechanizmusunkat, teret engedve a tudattalan/tudatalatti ösztönöknek. Az emberek pedig természetükből fakadóan konfrontatívak. Kitérési technikák pedig alapvetően tanultak.

Vagyis – hogy ennyi, látszólag öncélú okoskodás után a lényegre térjek – tudni, hogy valaki megérdemel egy pofont egy dolog, de megütni egy másik. Fordítva is igaz, tudni, hogy némi elsikkasztott pénzből vehetünk végre boldogító plazmatévét otthonra egy dolog, de letudni az erkölcsi gátakat és lenyúlni a kasszát egy másik. Ez utóbbiakhoz sokkal inkább tudatalatti, konfrontatív, kockázatvállaló énünk szükséges.

A legtöbb ember tanult sémáiból dolgozik, és ezért nehéz levetkőznie biztonságra törekvő hozzáállását. Minél szocializáltabb valaki, annál inkább képes a kompromisszumra, a megalkuvásra, a beletörődésre, az alkalmazkodásra, és az egyéb társadalmi normák elfogadására.

A pókerben ezeknek nincs helye. Ahhoz bizony konfrontálódni kell. Ahhoz bizony kell bátorság(courage), ahogy Doyle, vagy szív(heart), ahogy Matusow írja. Ahhoz nem elég tudni a helyes lépést, ahhoz meg is kell lépni. Amikor azt érzi az ember külső szemlélőként, hogy pontosan tudná, mi a teendő, és mikor pár napra rá ugyanabba a helyzetbe kerülve, nem tudja végigvinni, amit már egyszer helyesen megállapított, akkor ennek a hiánya mutatkozik meg.

Hiszek benne, hogy ezért vannak olyan sokan az ún. nehéz sorsú, vagy sanyarú gyermekkorú játékosok a legjobbak között, egyszerűen kevesebb szocializációs terméket kell levetkőzniük magukról az asztalnál.

Hogy mi a konklúzió? Fejben messze jobb vagyok a kettő órásoknál. Kizárólag a fentiekkel verhetnek meg, de hé, erre lesz a sör!