UPDATE: Miután egyik legjobb barátom(Zs) a cikk elolvasása után együttérzéséről és támogatásáról biztosított, arra gondoltam, ha más nem, így utólag érdemes világossá tenni: igen, ez egy április elsejei poszt volt. Köszönjük azt a néhány  kesergő mailt, de nyugi, nem tűnünk el! Ne írjatok már le minket ilyen könnyen baszki!

Én, Tho, a Posztó alapítója és szerkesztője – néhány életveszélyes fenyegetést követően - arra az elhatározásra jutottam, hogy a mai nappal felszámolom az oldalt. Ennek fő oka az, hogy – szintén egy kis "rávezetésnek" köszönhetően – be kellett látnom, hogy amit blogolás címszó alatt csinálok, az nem egyéb hasztalan időpocsékolásnál.

Mert hát nézzünk szembe a tényekkel, számtalan alkalommal nyúltunk mellé. Állítottuk például, hogy a Pókerarc című tévéshow beharangozó filmje nem egyéb ócska koppintásnál, annak ellenére, hogy később bebizonyosodott szó sincs semmiféle hasonlóságról. Egyesek később – a Széf című műsor apropóján megfogalmazott írásunkkal kapcsolatban - helyesen mutattak rá, hogy matematikai felkészültségünk még egy átlagos általános iskolás számtani ismereteivel sem említhető egy napon.(Pláne egy kínaiéval)

Ha filmekre vagy közvetítésekre tereltük a szót, szinte csak pocskondiázásra futotta, ha szakmaibb vizekre eveztünk, száraz és unalmas megállapításokon kívül nem sok minden akadt a hálónkba. Ha olcsó reklámfogásokkal, lengén öltözött hölgyekkel próbálkoztunk, soviniszta, sekélyes valónkat még a legfigyelemre méltóbb dekoltázs sem takarhatta maradéktalanul. Amikor pedig személyes élményeinket hoztuk nyilvánosságra, sértett öntudatunk rágalmazásra hívó reflexe beszélt csak belőlünk.

Így hát kénytelenek vagyunk belátni, hogy a minden szakmai alapot nélkülöző posztok, bakit hibára halmazó tényfeltáró írások és az alaptalan - már-már szellemi környezetszennyezés szintjén mozgó - mocskolódások nem lehetnek kívánatosak a világhálón. Szeretnénk megköszönni a kitartó olvasást, amivel több, mint egy éven keresztül esélyt adtatok a fejlődésre. Sajnos kudarcot vallottunk.

Mi sem érzékeltethetné jobban impotens hozzáállásunkat, mint az a tény, hogy még így az utolsó bejegyzés mondataiban sem vagyunk képesek egyes szám első személyben nyilatkozni. A felelősség elmosásának megkérdőjelezhetetlen megnyilvánulása ez, amin cseppet sem enyhít, hogy beismerő szavaink,– arcképünk hiányában - hiteltelen keretben rekednek. Így a meghátrálás küszöbét átlépve, bizony a katarzis is elmarad.